Ahogy leszállok a villamosról, kissé megroggyan a térdem. Magassarkút csak az ünnepélyeken viselek, elfáradtam. A buszmegálló felé indulok, ma nem sétálok. Pedig szeretek gyalog menni. Nem hosszú az út hazáig, pár megálló, a busz gyakran jár, és ha minden egyes alkalommal el is húz mellettem egy, én mégis inkább gyalog megyek. Megszámolom a varjakat az erkélyeken. Egy ilyen gipszállat nagyjából 12 nm-nyi területtől tartja távol a galambokat, és 4-5 ezerbe kerül. Nekem nincs művarjam, de madárszaros erkélyem se. A kifőzdénél tanyázó csöves mellett nem állok meg, csak lassítok, hátha elkapok egy-két szót az aznapi bölcsességből. Amikor széles mozdulattal csókot dobok a kikacsintó pincérfiúnak, na akkor robog el mellettem a busz. Pár lépés a megálló, még érdemes lenne felszállni, de én nem sietek. Hová is. Minek.
Szeretek gyalog menni. De ma nem, a fekete magassarkú kicsinálta a lábamat. Eltámolygok a buszhoz, csak én várok, meg távolabb páran a trolira. Nézek a hazavezető utca felé, talán mégis sétálnom kéne, de akkor megjelenik mellettem egy férfi. Inkább srác, egész fiatal, első pillantásra nem is csúnya, mégis kellemetlen ez a közelség. Mélyen meghajol, kezdi mondani, hogy ő aztán nagyon rendes fiú, a legrendesebb, és hogy három napja nem evett. Eszembe jut a mi Attilánk, de akárhogy próbálom, nem tudom elképzelni, hogy áll előttem és kéreget. Legalább egy verset mondana ez a fiú, biztos tud egyet, mindenki tud. Kezdem megfigyelni az arcát, merev, rosszul artikulál, alig értem. Tudom előre, hogy nem adok neki semmit, mégsem hajtom el, pedig jobb lenne, kellemetlen, ahogy a nyakamba szuszog. Nem alacsonyabb nálam, csak direkt hajlott háttal áll. Nincs alkoholszaga, de valahogy félelmet kelt bennem a közelsége. Most bezzeg nem jön a busz, pedig ha elindultam volna, már majdnem otthon lennék. Van, hogy kettő is lehagy, amíg én a járdán bámészkodom, akkor nem bánom, de most már nagyon örülnék, ha jönne. A busz nem jön, nem ment meg, erőt veszek magamon, valaki megelőz, határozott, magabiztos hangot hallok, erőre kapok tőle. Én vagyok. Hidegen közlöm, hogy nincs nálam étel, és mielőtt felajánlaná, hogy más is jó lesz, kurtán hozzáteszem, hogy pénzt nem adok. Most fújtat, szaporodnak a ráncok a homlokán, kígyóznak, tekeregnek, már habos a szája, elképzelem, hogy farkasok vagyunk, próbálok a szemébe nézni, keresem a tekintetét, érezze, hogy nem félek tőle. Állok, mint a cövek, hajszálam se rebben. Már tudja, hogy nincs szerencséje velem, nagy lendülettel továbbáll. Reszket a lábam a fekete cipőben.
Még mindig a buszt várom, amikor újra megjelenik. Nem csak eltévesztett, emlékszik rám. Artikulálatlan hangok, nem értek egy szót sem, de érzem, hogy dühös, szid, átkoz, hangtalanul sziszeg. Már nem bírom, pár lépéssel elhúzódom tőle, elfordítom a fejem is. Egyre hangosabban hallom a szuszogását, pedig nem jött közelebb. Egyszer csak megindul, fújtat, én nem mozdulok, a mellkasom mindjárt szétrobban, tűzforró, felszökik a fejembe. Nézek körbe, ki segíthetne, nyílik a szám, de hang nem hagyja el.
A földet bámulom, a cipőmet. Eltűnt, két fekete varjú ül a lábam alatt. Mért nem szállnak el? Eltörött a szárnyuk? Nincs is szárnyuk, hangjuk se, csak tátognak a hegyes csőrükkel.
Fölnézek, ott a fiú, földig hajol egy távolabb álló férfi előtt. A pasas dohányzik. Váltanak pár szót, az idősebb a farzsebébe nyúl, valamit átad a másiknak. Ő újra meghajol, most kissé hanyagul, aztán felém indul. Megáll előttem, a tenyerét mutatja, benne egy százas. Ennyi lett volna, te büdös picsa. Mondandójának súlyát egy jókora nyálgolyóval teszi szemléletessé, ami a cipőm orra előtt landol. Sokáig nézem, a busz érkezéséig.
Felszállok, leülök egy ajtó mögött, csukódik, de akkor felugrik a dohányzó férfi. Az utolsó slukk füstjéből bőven jut az arcomba, a csikket a záródó ajtószárak között gyakorlott mozdulattal pöcköli ki. Az első megállónál még nem kellene leszállnom, de az ajtó előtt állok, világít a lámpa is. Hosszan dekkolunk a pirosnál, a lámpa zöldre vált, és én a buszon maradok. Nézek hátra, ott ül a férfi. Megindulok felé, megállok fölötte, ő pedig kérdőn néz rám. Pénzt kérek tőle. Ma már adtam, hangzik a válasz. De nem nekem, mondom. Vigyorog, megelőztek, kisanyám.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.