Káintól való vagyok én:
a rút irigység fájdalmas burkot szőtt körém,
s az egérutat rajta hiába keresem.
Fényes autód, arany ékszered, szép ruhád,
ügyesen beálltál a sorba.
Mások levetett rongya még jó lesz nekem,
veled össze ne tévesszenek soha!
Notre Dame, Niagara, Colosseum,
távoli tájak ezer szépségét nézi
utasításra szemed – megértlek:
itthon tán fárasztó fókuszálnod,
hogy a lényeget megfigyeld.
Tanító vagyok.
De hol az én tudományom?
Irigyem tárgya nem kézzel fogható:
tanítsatok! hadd legyek én a nebuló.
Ígérem szorgalmas leszek,
s az elődök sűrű, ködös erdeiben
Kosztolányi kincsének nyomába eredek.