Nem lepődtem meg, amikor az iroda ajtaját zárva találtam. Friss pogácsaszag szivárgott ki, meg artikulálatlan hangok és vihogás. A folyosón tömött tálcákkal fel-alá futkosó asszisztensek. Ismerős sztori. Iskolánk leendő tanulóinak szüleit mi, pedagógusok érdekeltük a legkevésbé. Végső soron ezzel a tanulási technikával bárki képes jelesre vizsgázni. „Ez nem egy újabb módszer, hanem A módszer”, állt a munkaköri leírásban is, nehogy gyengébb pillanataimban azt higgyem, én is tettem valamit a gyerekekért. A szülői elégedettség záloga pedig a horribilis tandíj.
Mint ilyenkor mindig, most is a konyha felé vettem az irányt. Tapasztalatom szerint ezen a helyen volt a legkisebb a vendégek előfordulási valószínűsége.
Épp leültem javítani, amikor az ablakon kinézve egy kutyát láttam az iskolaudvaron szédelegni. Ez a tény önmagában nem is keltette volna fel különösebben az érdeklődésemet. A híres pun hadvezérről, Hannibálról elnevezett állat ugyanis az alapítványelnök kedvence. Ez az eb, azonban nem volt azonos a fent említettel.
- Egy idegen kutya járkál az udvaron – adtam tovább hűvösen a hírt a konyhásnak. Hogy miért neki? Egyfelől, mert nem volt ott más. Minekutána pedig az ő feladata volt a Hani csúnyábbik vége után rendet tartani, mertem feltételezni, hogy kompetens lesz az ügyben. Hogy az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat mit szólt volna ahhoz, hogy a két munkakört egyazon személy tölti be, az más kérdés. Ez a hölgy szebb napjaiban egyébként adminisztrátor volt az alapítványnál, de tulajdonképpen mindenféle feladatokkal megbízták. Egy ízben például asztaljavításon kaptam rajta a tantermemben. Na, én sem panaszkodhattam. Bár leggyakrabban tanítónő voltam, nyaranta dajkává avanzsáltam. Altatás, szaros pelenka, miegymás.
A konyhás már jó néhány perce hajkurászta a kutyát. Megsajnáltam, kimentem én is. Közelebbről szemügyre vettem a jószágot: a testén itt-ott cafatokban lógott csak szőr, csont sovány volt és riadt. A konyhás a kezembe nyomott egy hólapátot, ő seprűvel terelgette az ebet a kapu felé.
- Kidobjuk? – kérdeztem.
- Persze, kóbor ez, nem tudom, hogy a fenébe jött be. Most nézhetem át újra a kerítést.
Ketten gyorsan végeztünk, és mentünk vissza a dolgunkra.
Később arra lettem figyelmes, hogy a gyerekek azt skandálják, sushi. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy a tonhalkrémes uzsonna ihlette meg őket, de aztán összeállt a kép. Láttam én már tévében, plakáton többnyire celebek ölében mindenféle túltenyésztett, méregdrága gusztustalanságot. Most ez a divat. Szerintem az ilyen kedvencek fél napig se bírnák a gazdájuk nélkül.
A konyhásra néztem és láttam, hogy ő is arra gondol, amire én: a kiűzött eb a látogatóba jött családé. Egyszerre indultunk a kapu felé. Akkor már a főnök titkárnői is, mint az őrültek, rohantak ki az udvarra.
Nehezen tudtam visszafojtani a röhögést, amikor láttam, határtalan megkönnyebbülés öntötte el őket, ahogy a kitáruló kapu túloldalán megpillantották a kutyát.
Az állat ugyanott állt, ahová kisepertük. Elhagyatottan, szerencsétlenül.
Nem kérdeztem, miért nem szóltak a kutyáról. Aki egy gépezet legalján foglal helyet, jól tudja a választ.