Az árnyékommal versenyt futottunk,
hol én előztem, hol ő hagyott hátra.
A parti lámpák némán kacagtak rajtunk,
fényük megcsillant a Duna vizén.
A felismerés ködösen szivárgott elmémbe:
a legnagyobb vetélytárs nem más, mint én.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.