Amint kiléptem a kertkapun, fellélegeztem. Magam voltam. Az erdőben már csak a madarak rikoltozhatnak felettem.
Szeretek a nagymamához menni. Nem, nem a nagymamát szeretem, hanem a hosszú, erdei bóklászást. Gyönyörködöm a természetben. Egyszer órákon át követtem egy vaddisznócsalád nyomait. Az erdőben bármi megtörténhet. Beszélgetek az állatokkal. Azt képzelem, hogy értenek, megértenek, hiszen én is értem a madarak énekét, a bagoly huhogását. Szépeket hallok, nem lehet szavakkal elmondani, biztosan azért nem emberi hangon szólnak. De én tudom, miről beszélnek.
Egy korhadt fa tövében érdekes gombát találtam. Tudtam, ha nem ismerem, nem szabad megkóstolnom, de nem féltem. Degeszre ettem magam.
Aludni szerettem volna egy kicsit, de akkor elém lépett egy farkas. A két hátsó lábán állt. Körbe szaglászott, a kosaramat is, amiben a mamának viszem a süteményt. Nem bántott, de sokáig tartott, amíg felocsúdtam az ijedtségből. Akkor futásnak eredtem, a csomagommal nem törődtem, szaladtam, ahogy bírtam, egyenesen a mamához. Rövidebb úton, bokrokon keresztül, a bőrömet összekaristolták az ágak.
Hiába döngettem, a nagymama nem nyitott ajtót. Bementem. A farkas az ágyban feküdt. Hozzá léptem, és megkértem, hogy nyissa ki a száját. A mama integetett. Óvatosan, hogy meg ne rúgjam a farkast, bemásztam. Bent hideg volt, és sötét. A farkas nem rágott, egészben nyelt le, de csámcsogást, nyalakodást hallottam.
Kinyitottam a szemem. A kosaramból mókusok, erdei nyulak falatoztak.
Eltűnt az árnyék a fa tövéről.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.