Hiszek-nem hiszek

Hiszek a tegnapban,
hiszek önmagamban,
és, mikor élt még,
hittem az apámban,
de nem tudok hinni
a holnap igazában.

Az emberben hiszek,
de konkrétan senkiben,
hiszek néhány gyermek
őszinte szemében,
és nem hittem soha
a népszerűségben.

Hiszek a szavakban,
ha igazat szólnak,
hiszek a tettekben,
de csak, ha szebb lesz,
jobbá lesz tőlük
a zavaros holnap.

Hiszek a költészet
tisztító tüzében,
hiszek rendületlenül
száz kopott értékben,
nem hiszek látványos
értéktelenségben.

Nem hiszek a felszín
csillogó tükrében,
könnyű fajsúlyában,
hamis életében,
bízom az értelem
végső győzelmében.

Káintól való vagyok én:
a rút irigység fájdalmas burkot szőtt körém,
s az egérutat rajta hiába keresem.
Fényes autód, arany ékszered, szép ruhád,
ügyesen beálltál a sorba.
Mások levetett rongya még jó lesz nekem,
veled össze ne tévesszenek soha!
Notre Dame, Niagara, Colosseum,
távoli tájak ezer szépségét nézi
utasításra szemed – megértlek:
itthon tán fárasztó fókuszálnod,
hogy a lényeget megfigyeld.
Tanító vagyok.
De hol az én tudományom?
Irigyem tárgya nem kézzel fogható:
tanítsatok! hadd legyek én a nebuló.
Ígérem szorgalmas leszek,
s az elődök sűrű, ködös erdeiben
Kosztolányi kincsének nyomába eredek.

Nem lepődtem meg, amikor az iroda ajtaját zárva találtam. Friss pogácsaszag szivárgott ki, meg artikulálatlan hangok és vihogás. A folyosón tömött tálcákkal fel-alá futkosó asszisztensek. Ismerős sztori. Iskolánk leendő tanulóinak szüleit mi, pedagógusok érdekeltük a legkevésbé. Végső soron ezzel a tanulási technikával bárki képes jelesre vizsgázni. „Ez nem egy újabb módszer, hanem A módszer”, állt a munkaköri leírásban is, nehogy gyengébb pillanataimban azt higgyem, én is tettem valamit a gyerekekért. A szülői elégedettség záloga pedig a horribilis tandíj.
Mint ilyenkor mindig, most is a konyha felé vettem az irányt. Tapasztalatom szerint ezen a helyen volt a legkisebb a vendégek előfordulási valószínűsége.
Épp leültem javítani, amikor az ablakon kinézve egy kutyát láttam az iskolaudvaron szédelegni. Ez a tény önmagában nem is keltette volna fel különösebben az érdeklődésemet. A híres pun hadvezérről, Hannibálról elnevezett állat ugyanis az alapítványelnök kedvence. Ez az eb, azonban nem volt azonos a fent említettel.
- Egy idegen kutya járkál az udvaron – adtam tovább hűvösen a hírt a konyhásnak. Hogy miért neki? Egyfelől, mert nem volt ott más. Minekutána pedig az ő feladata volt a Hani csúnyábbik vége után rendet tartani, mertem feltételezni, hogy kompetens lesz az ügyben. Hogy az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat mit szólt volna ahhoz, hogy a két munkakört egyazon személy tölti be, az más kérdés. Ez a hölgy szebb napjaiban egyébként adminisztrátor volt az alapítványnál, de tulajdonképpen mindenféle feladatokkal megbízták. Egy ízben például asztaljavításon kaptam rajta a tantermemben. Na, én sem panaszkodhattam. Bár leggyakrabban tanítónő voltam, nyaranta dajkává avanzsáltam. Altatás, szaros pelenka, miegymás.
A konyhás már jó néhány perce hajkurászta a kutyát. Megsajnáltam, kimentem én is. Közelebbről szemügyre vettem a jószágot: a testén itt-ott cafatokban lógott csak szőr, csont sovány volt és riadt. A konyhás a kezembe nyomott egy hólapátot, ő seprűvel terelgette az ebet a kapu felé.
- Kidobjuk? – kérdeztem.
- Persze, kóbor ez, nem tudom, hogy a fenébe jött be. Most nézhetem át újra a kerítést.
Ketten gyorsan végeztünk, és mentünk vissza a dolgunkra.
Később arra lettem figyelmes, hogy a gyerekek azt skandálják, sushi. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy a tonhalkrémes uzsonna ihlette meg őket, de aztán összeállt a kép. Láttam én már tévében, plakáton többnyire celebek ölében mindenféle túltenyésztett, méregdrága gusztustalanságot. Most ez a divat. Szerintem az ilyen kedvencek fél napig se bírnák a gazdájuk nélkül.
A konyhásra néztem és láttam, hogy ő is arra gondol, amire én: a kiűzött eb a látogatóba jött családé. Egyszerre indultunk a kapu felé. Akkor már a főnök titkárnői is, mint az őrültek, rohantak ki az udvarra.
Nehezen tudtam visszafojtani a röhögést, amikor láttam, határtalan megkönnyebbülés öntötte el őket, ahogy a kitáruló kapu túloldalán megpillantották a kutyát.
Az állat ugyanott állt, ahová kisepertük. Elhagyatottan, szerencsétlenül.
Nem kérdeztem, miért nem szóltak a kutyáról. Aki egy gépezet legalján foglal helyet, jól tudja a választ.

Sok kedvenc utcám van Budapesten. Az egyik ilyen minden kétséget kizáróan az újlipótvárosi Pozsonyi út.

Van mindene: parkja, patikája, postája, bankja, boltja, kávézója, cukrászdája. Étterme rakásig. Kocsma is van. Még a kissé barátságtalan pultos lányok sem szegik az ember kedvét, hogy újra meg újra betérjen.(Ha a kedves olvasó az ötvenes-hatvanas éveit tapossa, és történetesen a Pozsonyi út 48. szám alatt álló ház első, esetleg második emeletén van a lakása, bátran írjon bezárási kérelmet az ablaka alatt lévő –egyébként kulturált, igényes- sörözőből felszűrődő zajok miatt, úgysem adom az aláírásom.)

De ne szaladjunk ennyire előre. Induljunk mondjuk a körút felől. Az utcának ezen a felén egymást érik a vendéglátóipari egységek. Ne aggódjon, nem szándékozom a kínálat minőségi bemutatásával untatni. Még akkor se tenném, ha volna tapasztalatom benne. Maradjunk annyiban, hogy nem pedagógus- pénztárca-barát árakkal dolgoznak.

Az éttermek között egyéb üzletek is megbújnak: egy turkáló, egy virágos, egy pékség, mobilbolt, könyves, szolárium… Tapasztalatlan látogatónak biztosan nem akadna meg a szeme az egyik sarkot elfoglaló férfi szépségszalonon. Eleinte nekem sem tűnt fel semmi különös – attól eltekintve, hogy persze furcsálltam, hogy létezik ilyen szolgáltatás kimondottan a természet koronái számára. Be kellett látnom azonban, hogy feltűnőbb a valami, mint a valaminek a hiánya. Úgy, ahogy mondom. Ebbe az üzletbe sohasem láttam bemenni senkit. De kijönni se. Észrevételemben megerősített a két hajléktalan is, akik a szalon előtti padon múlatják idejük jókora részét. Találgathatnék is, vagy igénybe vehetném a pozsonyi úti nyomozóiroda szolgáltatásait, de úgy döntöttem, meghagyom az üzletet a maga titokzatosságában.

Az éttermek sorának a Radnóti utca vet véget. Sokak szerint idáig tart az igazi Újlipótváros, vagy ahogy az őslakosok nevezik: Lipócia. A híres Pozsonyi Piknik határait is itt húzzák meg. (Ezt az ünnepet tudomásom szerint évente egyszer tartják. Saját himnuszuk is van, amivel a városrészt dicsőítik.)

A túlsó oldalon zöldségest, antikváriust és képkeretezőt találunk. Üde színfolt a Pozsonyi Pagony. Budapest első gyerekkönyvesboltja nagy népszerűségnek örvend. (Egyébként ebben az utcában vert tanyát az Ulpius-ház Könyvkiadó is, hogy a főváros összes metróalagútját és- szerelvényét ellássa plakátokkal.)

Az ingatlanirodák előtt elsuhanva a Szent István parkhoz érkezünk. (Ha az ember éppen nem tervez lakást venni, ezen a pár méteren érdemes megfigyelni a leláncolt kerékpárokat. Szép darabok fájdítják a szívünket.)

A park dunai oldalát pár éve teljes körűen felújították, tavasztól őszig szökőkutaktól, színpompás virágágyásoktól káprázik a szemünk, ami azért is jó, mert valamelyest elvonja a figyelmünk a motorozó kölykök után loholó jóképű apukákról. A belső rész átépítése egyelőre várat magára.

A parkon túl –társaitól elszakadva- a tekintélyes Dunapark Étterem és Kávéház áll. Szigorú megjelenését a Pozsonyira nyíló fagylaltablak enyhíti. 1 gömb, 4dkg, 200Ft. Elkeseredett szülők hiábavaló harcának színtere ez a pár méter. Itt kiválóan megfigyelhető, milyen összefüggés van a gyereksírás és a kézhez kapott édesség között.

Szemben, az utca páratlan oldalán a nemrég nyílt Filter Galéria feszít, szomszédja, a hasonló profilú, ám idősebb Arte Galéria legnagyobb elkeseredésére.

A Viktor Hugo utcát átugorva a Pozsonyi út kuriózumához érünk: a Sarki Fűszereshez. Első ránézésre egyszerű kávézónak tűnhet, ám annál sokkal több, mint azt a neve is mutatja. Kínálatukban a francia sajtkülönlegességek, borspecialitások, szalámik, mézek mellett természetesen a konyhák alapvető kellékei, a fűszerek is szerepelnek.            Igazi békebeli hangulatsziget. Ínyenceknek ajánlom.

Amíg a Fűszeresnél kellemes beszélgetések folynak, addig a túlsó oldalon temérdek víz. Itt zakatol ugyanis az utca mosodája. Igény van rá, így munka is akad bőven.

Elérkeztünk a fentebb említett sörözőhöz. Egyetemisták, frissdiplomások kedvence. Aki kíváncsi, járjon utána!

Lassan az út végére érünk, meg kell azonban említeni a kalapüzletet. Választékban nincs hiány: értem ezt méretre, fazonra is. A szalmakalaptól a cilinderig minden kapható. Ráadásul a fejfedők többségét helyben gyártják.

A rendőrőrs előtt elhaladva egy református templom fenekét pillanthatjuk meg. (Ösztönösen kerülöm az egyházi épületeket, így erről is kevés információm van. Ha valaki bent jár, kérem, mesélje majd el nekem, milyen élmény volt!)

Ezután már csak egy benzinkút és egy bank központi épülete tartozik a Pozsonyihoz. Az út az Újpesti rakpart és a Bessenyei utca találkozásába olvad. Innen nyílik a legszebb kilátás a Dunára, a Margit-szigetre és a budai hegyekre.

Ha híres emberekkel szeretne találkozni, a lehető legjobb helyre tévedt. A lesre válassza a kései órákat. 10 után előfordulási gyakoriságuk egyre nő, amikor -egyéb időben feltűnő- alakjukat már valamelyest elnyeli az esti homály. Egyesek kialudt lámpák alatti padokon ülve múlatják az időt, merengenek, sms-eznek. Mások nagy társaságok közepéből hallatják tévéből, rádióból ismert hangjukat.

Ugyanebben az időben látható az utca egyik nevezetessége is: a meglepő méretekkel megáldott –ám a végtelenségig jámbor- fekete dán dog. Nincs ember, akinek ne fordulna meg a fejében az a bizonyos kérdés: „Most akkor ki is sétáltat kit?”

Az utca báját fokozza a 75-ös, 76-os trolibuszok vonala. Ha szerencsénk van, megpillanthatunk egy-egy igazán régi, bőrüléses példányt is.

Érdemes említést tenni az évenkénti lomtalanításról. Ilyenkor az utca egy egész más arcát mutatja. A lakók ezekben a napokban, ha tehetik, elutaznak, vagy jól magukra zárják az ajtót, és ki se dugják az orrukat. Kincskeresők számára viszont igazi Kánaán, tudniillik a pozsonyi úti szemét is osztályon felüli! Az idejáró kisebbségi is elégedett, így barátságos, sőt segítőkész. Nem kell magad testőrökkel felvértezni, nyugodtan gyűjtögethetsz. A lomisok ünnepe utáni reggelen –a közterület-fenntartó intézménynek köszönhetően- már nyoma sincs ez előző napi nyüzsgésnek. Egy-egy fehér folt jelzi csupán, hogy fertőtlenítésre szorult a terület.

Minden sznobizmusa ellenére nagyon is szerethető utca ez.

Kedvet kapott? Esetleg ide is költözne? Hajadon lánykáknak ajánlhatom a Pozsonyi út elejét, úgy körülbelül a 24-es számig. Az ebben a körzetben lakók lyukas fogait ugyanis egy fiatal, jóképű fogorvos látja el.

A lányokról jut eszembe. Egyik vendégem annyira megszerette a környéket, hogy az alábbi verset rittyentette, miután elutazott:

„De jó is nektek,

Pozsonyi úti lányok!

Ha kedvetek van

naponta a Duna-parton sétáltok.

Nekem adnátok a Duna-partot,

ha tudnátok?

A Szent István parkban,

Pozsonyi úti lányok,

a fák ölében

kedvenc könyveteket olvashatjátok.

Odaadnátok nekem a parkot,

ha tudnátok?

Átsétálhattok,

Pozsonyi úti lányok,

a Margit-hídon,

a sziget meg csábítón néz ki rátok.

Jöhetne a sziget a híddal együtt,

ha tudnátok?

Amott a várfal,

Pozsonyi úti lányok,

a Halászbástya,

a Sikló, a templom – messze láttok.

Adnátok a várat mindenestül,

ha tudnátok?

A víz tükrét nézve,

Pozsonyi úti lányok,

andaloghattok,

miközben egy helyes fiúra vártok.

Az ifjúságot kérném tőletek –

bár tudnátok…!”